|
| Ez az úszódaru a Margit hídnál az árvízből visszamaradt hordalékot szedegeti fel... |
A Vác felé induló vonaton meglepetésemre kerékpáros kocsi jelzést találok, mely két utastér közötti peronra vezet. Itt nem lesz jó, húzódjunk beljebb, van egy kis hely. Ekkor látom, hogy odabent az ajtó felőli végen kétoldalt kampók vannak, alattuk pedig a pad felhajtható. Naná, hogy az én oldalamon nem sikerül felhajtani. A másik padot elfoglaló nő egy megálló után leszáll, és ekkor az utasok segítségével sikerül felkampózni a megpakolt biciklit. Így egy kissé hülye látványt nyújt. :-) Azonban egy idő múlva belém villan a felismerés: nincs vizem! Sőt, palackom sem. Még látom magam, amint a munkahelyemen finom hideg vízzel töltöttem meg a két kulacsot, de hiányzik a következő mozdulat, ahogy felraktam volna a vázra. Ott pihen mind a kettő, majd hétfőn viszontlátom őket!
Vácon klasszikus kis pirosra kell átszállni. Ezt szeretem, szép nagy peronja van, kényelmesen utazunk Kék Rigó barátommal. Szokolyától hűvösödik az idő: már fent járunk a Börzsönyben. És itt állok Nógrádban, egyelőre lámpaizzó és kulacs nélkül. Békebeli tekerős sorompó emelkedik, ahogy a vonat elmegy. Bélyegző kellene. A poros kis megálló pénztára zárva, lefüggönyözve. Bekopogok a forgalmi ügyeletre, ahol persze kint a belépni tilos tábla, mire a nő (aki itt sorompókezelő, állomásfőnök és pénztáros is), mérgesen rámförmed, hogy ezt hogy merem. Mondom, a pénztár zárva van, mit tegyek? Szerinte nincs is zárva, csak kopogni kell. Harmadszor is megkerülöm az épületet, hogy örüljön (rend a lelke mindennek), ekkor kiderül, hogy a pénztár ugyanaz, mint a forgalmi iroda, csak abból az irányból le van függönyözve, és nekem rá kellett volna jönnöm, hogy a tipikusan bezárt pénztár kinézetű ablak mögött érző(?) szív dobog, és csak kopogni kell...
Még megtudom, hogy a faluban már nem fogok nyitott boltot találni, pedig lámpa és kulacs nélkül nem az igazi a kerékpáros lét. Módosítanom kell az útitervet: a könyvben ajánlott Nőtincs és Felsőpetény kimarad, helyette Rétság felé kell mennem, ahol talán lesz bolt. Szálláshelynek leginkább Bánk ajánlkozik. Jön a nem-kedvencem, a hosszú emelkedő előbb a falu közepéig a vár alatt, majd onnan a kettes útig. Kétszer megszenvedtem vele, most már egykedvűen veszem, úgyis vége lesz minden kaptatónak.
Házszámtábla Nógrádban – véleménynyilvánítás vagy véletlen? :-)
Fél hét felé aztán feltárul a Cserhát is.
A kettes út hullámzik; lejtőn és emelkedőn egyaránt autók és kamionok előznek nagy oldaltávolsággal, akár a záróvonalat is átlépve, és nem is csak a szlovákok. Egészen embernek érzem magam! Rétságon alig hat napja jártam utoljára. Egy boltban engedélyt kapok, hogy kivigyem a másfél literes ásványvizet, és belepróbáljam a kulacstartóba – sajnos nem fér oda. Elveimmel ellentétben beruházok hát egy félliteres kólába (és még csak a kupakja sem nyerő), hogy legyen palackom. A vízkérdés megoldódott tehát, lámpa nincs, és (alighanem az én ügyetlenségem miatt) letörött a kilométeróra konzolja. Szerencsére a kormánytáska a helyén tartja a fityegő műszert, így használható marad.
| Senki sem gurulhatja át a saját árnyékát! Főleg, ha másfélszer olyan hosszú, mint az országút szélessége. |
A fák árnyéka száz méterre is megnő a Bánk felé vivő úton az arany naplementében, de a sajátom is hosszabb, mint az országút keresztben. Ebben a faluban akarok szállást találni, épp jó időben vagyok. Egy kitáblázott panzió gazdáit sem a házban, sem telefonon nem találom, de a tóparton egy babakocsit toló pár szólít meg, akik útbaigazítanak. Annyira sajnos nem olcsó a szállás, mint szeretném. Feljebb Budai János vendégházánál állok meg. A gazda egy épülő szomszéd házról mászik le, s miután engem eligazít, még megy a baromfit etetni is. Hát nem unatkozik! Útitervemet hallva rá akar venni, hogy mindenképp előbb menjek Ipolytarnócra, s aztán Hollókőre (már csak azért is, mert ott egy barátja ad ki szobákat); nem érti meg, mi is ez a körtúra... Egy négyszemélyes családi szobát tud ajánlani nekem (mindegy az, ha táncterem vagy cselédszoba is, csak fűtve legyen!), meg is akarja mutatni, mielőtt megegyezünk. Felfelé menet beverem a fejemet a lépcsőnél, de nem számít, sisak van rajta. Bukó nélkül sose másszatok lépcsőt! :-)
A gazda hümmög egy kicsit, mikor a pénzre kerül a sor, aztán kiböki, hogy ennek a szobának az ára rendesen tizenkétezer forint, de most le tud menni háromezer-kétszázig. Szerintem meg április elseje van, ami nem annyira a viccelődés miatt fontos, de mégsem a turisztikai szezon csúcsa... Türelmesen végighallgatom, s mikor eljut a saját változatáig, akkor mondom csak, hogy hozom a hálózsákomat, nem kérek ágyneműt, menjünk le kétezerig, és akkor megegyezünk. Belemegy. Én ugyan még ennyit sem akartam fizetni, de a körülményekhez képest nem rossz az eredmény. Később vacsora közben hozza az igazolványomat (mert beírt a vendégkönyvbe is), a számlát a szállásról és a nyugtát az idegenforgalmi adóról. Mint a nagykönyvben. Még a házirend is ott lóg a falon, külön paragrafusban rögzítve, hogy a pihenést itt kényelmes szobák biztosítják. :-) A ház amúgy minden igényt kielégít, kis konyhában vacsorázom, a szobámból nyílik a fürdőszoba. A mellettünk levő ház falán hatalmas, templomtoronyra is sok faliórát láttam várakozás közben, azt mostanra kivilágították. A meredek utcán úgy jönnek le magasról az ajtók, mintha épp be akarnának hajtani az ablakomon.
Falióra Bánkon, a szállásommal szomszédos házon
Bekapcsolom a tévét. Valahol messze délen a hatmilliárd ember egyike egyenes adásban haldoklik. De hiába az adásrendet felrúgó rendkívüli híradó, hiába a kevés bitből hosszú műsort generáló információfelfújt, a láthatóan a nagy hírre váró s a nézettségi indexért lihegő szerkesztők és tévés vezetők; a fehér sapkás öregember fricskát mutat a médialogikának, s még másnap is életben van, amikor útra kelek.
Hajnali ötkor hosszú, erős ellenséges vekkertevékenység ébreszt a papírvékony falon keresztül. Csak az nem ébred fel rá az egész faluból, akinek szól. Hogy vinné el az ördög mindenféle durva helyekre az ilyet! „A pihenést itt kényelmes szobák biztosítják.” Nagy nehezen visszaalszom egy kicsit. Végül szinte szó szerint a hasamra süt a nap. Aztán komótos készülődés, reggelizés jön. Kilenckor rajtolok, amikorra a gazda határidőt szabott a szoba elhagyásához. Legalább nem fagyoskodom úgy az indulásnál, mint a legutóbb Isaszegen. Hűvös, de nem vészesen hideg az idő, és erős napfény melengeti a szívemet.
A Bánki-tó egy tiszta reggelen
A tóparton munkások készülődnek
Csíkhúzós kacsa (lekéstem a pillanatot, amikor kiemelkedett a vízből)
Köcsögfa – locsolókannákkal :-)
Az első állomás a Bánki-tó, a kötelező kattintgatásokkal. Aztán neki a romhányi útnak. A szép napsütésben önkéntelenül nótázhatnékom támad:
„Harsan a kürtszó, úttörők!Na, ez idáig stimmelne is, ez is azok közé a dolgok közé tartozik, mint a sátorozás is, amelyekről az iskolában csak énekeltünk, aztán most, hogy már szabad ember vagyok, meg is csinálom végre. Járom a völgyet, hegytetőt. Mert hát az iskolában elég sokat tömték a fejünket ilyen bugyuta dalokkal, amik csak arról szóltak, hogy mi csak énekelünk meg kirándulunk, és jaj de nagyon jó is nekünk... Hátha csak eleget kell énekelni, hogy elhiggyük. :-) Bár mintha egy enyhe képzavar terhelné az utolsó sort, hiszen nem annyira jellemzően a rétek visszhangzanak, de sebaj. Van ennek folytatása is:
Hej, a mi sorainkra büszke a nép!
Járjuk a völgyet, hegytetőt,
Nótánktól visszhangos a rét.”
Ránk süt a fényes napsugár, [alighanem erről a sorról ugrott most be ez a nóta]Itt már meg is van a drámai végkifejlet, amely felé számos efféle dal közelített: az a bizonyos közelebbről nem definiált NAGY DIADAL. Itt van például ez a másik, még ismertebb ének is:
Tárul a széles szemhatár.
Jöjj ide, pajtás, hív a dal,
Meglásd: miénk lesz a nagy diadal!
Zengjük a dalt üde, mámoros ajkkal,Na ez is csak arra ment ki, hogy a végén eljussunk a csiszolt mondanivalóig:
Vérvörös színt fest az égre a hajnal.
Ezt a nagy eszmét a vész viharában(Érdekes, hogy mindig csak az első három strófát tanultam, most tudtam meg az MTSZ dalgyűjteményéből, hogy van neki még kettő.)
Védeni, menteni kell csodabátran,
Fegyver a kézben, az ajkon a dal,
Nem marad így el a nagy diadal.
Még nincs egy hete, hogy szombat este utoljára itt jártam, mégis elég sok időt töltök a faluban. Valahogy a Palóc teljesítménytúrákon mindig csak beestem ide, meg hazamentem, de sosem néztem meg rendesen a falut. Itt van például Rákóczi törökmogyorófája mint a térképen is megjelölt emlékhely. A Palóc után túl fáradt voltam ekkora kitérőhöz, azaz helyesebben föl sem tűnt, hogy ott van. Most, hogy erre a túrára készültem, sokkal alaposabban megnéztem a térképet. A sportpályánál befordulok a Palóc-cél utcájába, ahol szombat délelőtti nyüzsgés fogad. Meg egy iparcikkbolt, ahol végre izzót vehetek a lámpába. Most már hiánytalan a felszerelésem. A törökmogyorófánál igyekszem összehozni egy panorámaképre való alapanyagot.
A hidroglóbusz és a Kók-hegy, ahogy a Palóc-túrákon láttuk
A Palóc 40 céljához vezető utca most forgalmasabb
Panorámakép a törökmogyorófától
Visszafelé a Lilla presszóba térek a reggeli kávémért. Itt volt a múlt héten a cél. Megkérdezek egy nénit, hogy mitől Rákóczi a törökmogyorófa, talán bizony ő ültette? A válasz határozott igen, de persze vagy hiteles, vagy nem; az is lehet, hogy én adtam a szájába. A néni rábeszél, hogy tegyek egy kitérőt a turulhoz (azaz a romhányi csata emlékművéhez), ahol ugyan már jártam két éve. Végül is miért ne, ha már itt vagyok? Nagy tisztelője vagyok Rákóczinak, áldozhatok ennyivel a szabadságharc utolsó nagy csatája emlékének. Megkérdezem a nénit, hogy lefényképezhetem-e emlékbe. Mondja, hogy igen, de meg akarja fogni a biciklit, merthogy ő is tud kerékpározni. S ragaszkodik ahhoz is, hogy két képet csináljak róla, kendővel is meg anélkül. Hát ezen ne múljék! :-)
(A http://www.nograd.net/termeszet/term_ertek/romhany.html oldal ezt írja a fáról:
A mintegy 25 m koronaátmérőjű és 20 m magasságú török mogyorófa közel 300 éves.
A szájhagyomány úgy tartja, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem az itteni kápolnától irányította 1710. január 22-én a Lókos mentén zajló ütközetet és ennek emlékére ültették a török mogyorófát. Mások szerint az akkor már terebélyes mogyorófa alatt állott a fejedelem sátra. Ez az utóbbi feltevés nem valószínű, mert januárban nem szükséges fa alatt felállítani a sátrat, ahonnan kifejezetten rossz a rálátás a harc területére. A feljegyzések szerint Rákóczi táborának egy része a Géczi család majorja és a Prónay-kastély között, Bercsényi Miklós tábora a Petres-dűlőben, Felső-Bodony és Alsó-Bodony között foglalt helyet. Ilyen felállásban elképzelhető, hogy a fejedelem a törökmogyorófa közelében helyezkedett el.
A fa eredetét illetően olyan legenda is él, hogy a fejedelem egy rodostói látogatójával, azzal a megbízatással küldött haza egy facsemetét, hogy azt ültesse el az utolsó magyarországi csatája színhelyén. Bármelyik feltevést tartjuk helyesnek, az nem változtat azon a tényen, hogy a helybeli lakosok Rákóczi emlékfájaként őrzik a famatuzsálem török mogyorót. A csata emlékére állított emlékmű Romhány északnyugati kijáratánál, közvetlenül az út mellett található.)
...aki nem engedett egy fényképet csinálni, csak kettőt. :-)
mellette szépen felújított sárga ház...
A világháborús emlékművet sírkövekből építették.
