Az égetés módszertana
Cserhátsurány környékéről meséljenek a képek. Herencsényben nem akartam időzni, de a falu elején az ismertetőtábla érdekességeket rejt. Megtudom, hogy a mai falu története során több településből állt össze, s közülük a régi Haraszti falu XIV. századi temploma ma is áll – sokáig magtárnak használták. Ezt meg kell nézni! Bár a tábla felirata, hogy a „kismagtár” ma kápolnaként működik, távol látszik lenni a valóságtól (nincs itt semmi, csak a csupasz falak), azért érdemes volt felgurulni idáig. Említést érdemel még egy lusta vadásznak szóló magasles a falu első háza mellett, mindjárt a táblával szemben: valóban, ki sem kell mennie a faluból, hogy egészen Cserhátsurányig belőhesse a völgyet. A falu túlsó szélén egy tarlógyújtogatót is rögzít a fényképezőgép.
Magasles kényelmes vadászoknak – a falu széléről belőhető az egész völgy
A „kismagtár”, avagy a középkori Haraszti temploma, repülőkkel
Az ismertető szerint ma kápolnaként működik – háááát...
Herencsény után derekas emelkedő következik, amelyért előbb a lenyugvó nap arany fénye, később meg egy derekas lejtő kárpótol. Előttem feltűnnek a Cserhát utolsó dombjai (még a körtúra nem vezet itt ki a hegységből, hanem balra fordulva bent marad majd), s mögöttük a Mátra nagyobb vonulatai.
Aranyló hegyoldal Herencsény és Cserhátszentiván között a hajtűkanyarban
A Cserhát utolsó dombjai (háttérben a Muzsla)
Visszapillantás: napnyugta a Cserhát felett
| Előttem a völgyben Cserhátszentiván (balra a temető, ahol a térerő lakik, jobbra lent a falu) |
| A templom közelében indul a temető felé a térképen nem szereplő sárga kereszt (utóbb megtudtam, hogy a Dobogó-tetőre vezet) |
Cserhátszentiván egy titkos település, mély völgy aljára települt. Este hétkor zúdulok le a faluba. Tudom, a világosság percei meg vannak számlálva, s hamarosan lehűl majd az idő. Éjszaka megint fagyni fog. Van itt valami vendégház, de csak egy telefonszám van megadva az ajtón, térerő meg egy szál se. A szemközti templom kertjében házat is látok, talán paplak lehet. Valaki járkál. Beköszönök, s szállás iránt érdeklődöm az asszonynál. Titokban reménykedtem, hogy ilyen helyen talán leesik valami népmesei ingyen zug a messziről jött vándornak, de ő is csak a vendégházat ajánlja azzal, hogy a gondnokot lejjebb a presszóban találom meg. Nem lepődöm meg rajta, hogy a presszó a kocsmát jelenti.
A gondnoknő, aki e percben még pultos a kocsmában, nem nagyon örül a kérdésemnek, sérelmezi azt is, hogy nem foglaltam szállást előre (hát honnan tudtam volna, hol leszek este? :-O), meg azt is, hogy egyedül vagyok, és ennyiért nem éri meg befűteni a vendégházat. Nem akarom én az egészet, elég nekem egy kis szoba, de ez így állítólag nem megy. A nő adja a sértődöttet, én viszont aludni akarok, és nem sátorban. Vegyük úgy, hogy kapitalizmus van, ha nem hajlandó kiadni a szobát, akkor majd megmondja egyenesen, de akkor tegye meg hamar, mert akkor azonnal indulnom kell a következő faluba; addig viszont úgy veszem, hogy a vendégház azért van, hogy a vendég betérhessen. Végül nagy nehezen kipréselem belőle, hogy majd megoldja. Ez az, győztem. Hogy ez most mennyire éri meg neki, az már ne az én problémám legyen. Némi duzzogást még zsebre kell tennem, de nem érdekel. Ezerötszáz forint lesz a szállás, a fűtésre való tekintettel, és ebből nem enged akkor sem, ha hálózsákot használok. Hát, akkor nem használok. :-) Meg kell várnom a „presszó” zárását, addig kérek egy teát, mert ez az egyetlen fogyasztható árucikk itt.
Betolom a biciklit a vendégház folyosójára. A gondnoknő elmegy bekapcsolni a fűtést, mutatja a viszonylag kis szobát meg mellette a fürdőt, ahol meleg lesz. Kérdem, hol tartják itt a térerőt. Kiderül, hogy vagy visszamászom Herencsény felé a dombtetőig, vagy fel a temetőbe. Inkább az utóbbit választom.
...azt hiszi, ha mozdulatlanná merevedik, akkor nem vakuzom le. :-)
Telefonos segítséggel megtudom a reggeli menetrendet Pásztóról (mert ilyen verzióra nem készültem). De a szoba jégveremnek is jó lenne! Az az épületrész meg, ahol a fűtést kapcsolgatta, zárva van. Szerencsére megoldódik a helyzet: épp csak a radiátorok csapját nem nyitotta ki a hölgy. A tévé a másik szobában van, alig jön be valami adó, a „Mega”„sztár” (micsoda infláció a szavakban!) a legértelmesebb műsor az egészben, és a többiről ezzel mindent elmondtam... Begyűjtöm az összes pokrócot a szobában, úgy alszom el.
Csöng a vekker, el kell érnem Pásztón a vonatot. Nem nagyon akaródzik készülődni, hideg van és korán. Az utolsó pillanatban sikerül útra kelni. Most még ki kell menni ebből a gödörből a nagy emelkedőn. Nyomom, ahogy bírom, de azért egy-két fényképért megállok időnként. Jobbra levághatnék a K+ jelzésen a Bableves-csárda felé. De vajon megéri-e időben? Át kell bukni a Bézma gerincén (ez ugyan közúton is így van, de az nem olyan meredek), s hozzá nem is teljesen veszélytelen ezzel a felpakolt biciklivel terepre menni a slick gumijaimmal. Nem kockáztatok, inkább a kerülőt választom.
Alsótold ma az utolsó település az OKKT útvonalán. Itt kellene bélyegezni, de mit találok nyitva vasárnap reggel hatkor? Majd Pásztón pótolom. Szerencsétlenül jött ki ez a dolog, mert hatalmas kerülővel és nagy szintkülönbséggel kell kilépnem a vonathoz, és ezt az utat majd visszafelé is meg kell tennem a folytatáskor. De ha lemondanék a K30-ról Gödöllőn, akkor sem mehetnék sokkal későbbi vonattal, hogy odaérjek a Futóbolondságra délután. Így jár, aki egy napra három programot szervez az ország három pontján. :-)
Beveszem tehát a hajtűkanyart Alsótoldon. Kemény emelkedő következik a Bableves-csárdáig (ismerős hely a Pro Patriáról), s onnan tovább a Tepke gerincére. 360 méter magasra küzdöttem fel magam (210 méter környékéről), de a pásztói állomás 180 méter alatt van. Ijesztő. Jutalomjáték következik, több kilométeres felhőtlen, boldog zuhanás. A Hold már elkezdett emelkedni keleten a Mátra fölött. Egy fácántyúk és egy őz a mai látványosság. Az őz az úttal párhuzamosan menekül a fák között, én meg a nyomában. Beleadunk mind a ketten apait-anyait, de a távolság nem változik: 37 km/órával megy tehát ő is. Aztán egész úton csak az jár a fejemben, hogy úristen, itt majd vissza is kell jönni legközelebb...
| Alsótold után az emelkedőn – először megint a temetői torony bukkan elő Cserhátszentivánból |
Pásztó közelébe érve már kritikus a helyzet, de hajt az adrenalin. Sikerül megtalálni az állomást, s a jegyvásárlás mellett még bélyegzésre is van idő. Egy-két perc, és jön a vonat. Péntek óta 100,4 kilométert tettem meg eddig. Ezúttal szerencsém van, a fel- és leszállások izgalmát és nehézségeit nem számítva (segítség nélkül nem lehet egy felpakolt túrabiciklivel gyorsvonatra fel- és leszállni, segítség meg igen esetlegesen van) kényelmesen utazom hatvani átszállással Gödöllőig.
Gödöllőre időben érkezem, kényelmesen elérem a rajtot. A városháza előtt a Gruppetto színei uralják a látképet, a sárga topikmezek lényegesen gyengébben vannak reprezentálva. Csodálkozó tekintetek kereszttüzében szerelem le a hátsó táskát a sátorral. Az itiner a kis térképvázlatnál kinyitva a kormánytáskára kerül, tökéletes segítség. Kissé még feszített az időtervem, ezért engedélyt kérek, hogy tíz perccel hamarabb elrajtolhassak. Szada után egy szemetelés elleni nevelő célzatú tábla áll. A rozsdás felirat arról tájékoztat, hogy áprilisban ezen az útszakaszon 100 zsáknyi szemetet szedtek össze. Már csak az a kérdés, hogy melyik áprilisban (ma ugye április 3-ika van...), és melyik útszakaszon. :-) De a környékben tett túráim során megerősödött bennem az a szomorú benyomás, hogy a Gödöllői-dombság hazánk legszemetesebb tájegysége.
Az autópályát elérve megállok egy pillanatra, hogy lefényképezzem a gyertyánosi kilátót, ahova a jövő héten az Isaszegi csata emléktúrán mászunk majd fel. Vesztemre, mert felbőszült vérpapák serege száguld el mellettem, s még a sisakot is levinné a fejemről a menetszelük, ha oda nem volna szíjazva. Már a pont felé közeledve egy fiú megelőz, de aztán nem hagy el, így megpróbálok rátapadva bolyozni. Nem is veszem észre a kátyút! Nagy csattanás, én megmaradtam a lovon, de a Rétságról hozott kólásüveg kirepül a kulacstartóból, vissza kell menni érte.
